„Lehet valamit szívből úgy csinálni, hogy hatással legyen a világra, ráadásul jövedelmező is. De nem tudnék csak a pénzért alkotni” – vallja Carlos Santana, akit nem szükséges bemutatni, legfeljebb mélyebben lehet megismerni. Távol tartva magát az angolszász búbánatos zenei áramlatoktól, Santana játéka évtizedek óta kultúrákon átívelő életörömöt és dinamizmust sugároz, amellyel képes lebilincselni a legkülönbözőbb nációjú hallgatóságot. Kezdettől brilliánsan ötvözte az afrikai és az indián hangszereket, illetve zenei motívumokat az egyeduralomra törő rockkal, így Santana időben megmenekült az etnozenész skatulyától, lemezei pedig attól, hogy a „világzene” polcokon rostokoljanak száműzetésben. Maga a gitárlegenda – akárcsak zenekarának összetétele – állandóan változik, amit ő azzal magyaráz: „a legrosszabb, ami egy előadóval történhet, hogyha nem mozog már a szíve, s így jó előre kiszámíthatóvá és önmaga karikatúrájává válik. Azért is olyan változatosak a lemezeim, mert itt az ideje, hogy az emberek észrevegyék, hogy belül milyen sokfélék vagyunk. Több kultúrához is kötődöm, s ezt megpróbálom hangsúlyozni a zenémben”.

Santana tisztelői közül többen helytelenítik, hogy együtt muzsikál vendégművészi rangra emelt perczenészekkel is, és engedményeket tesz „komolytalan” stílusok felé. Bár mostani albumaiban továbbra is fellelhetőek a tőle megszokott misztikus és ezoterikus elemek, a kilencvenes évektől fogva a populárisabb hangzás felé fordult, amellyel nemcsak bevételeit gyarapítja, hanem szélesebb körben terjesztheti nézeteit is. „A zenével nem pusztán a szórakoztatás a célom, hanem szándékom, vágyam és küldetésem, hogy a zenén keresztül üzenjek a világnak; hogy ráhangolódjanak arra, amit gondolok” – hirdeti. Legutóbbi korongjainak címe beszédes: All that I am (Ez vagyok én) és Shaman (Sámán). Igazán ütősre az ezeket megelőző Supernatural (Természetfeletti) című album sikeredett; a szerkesztett, vibráló dalok nagyot szóltak a közönség és a szakma körében egyaránt. Az ezredfordulón, a lemezért elnyert nyolc Grammy-díj átadásakor azért már kikívánkozott a zenészből, hogy „nem spanyol, de nem is latin zenét játszom, hanem afrikait. Amikor Afrikában járok, nem turista vagyok, hanem művész, aki tudás után kutat”.

A művész pedig sosem ódzkodott tehetsége aprópénzre váltásától, ám annál sokoldalúbb, hogy egy műfajra korlátozza önmagát: a „by Carlos Santana” termékek közül a zene, a hangszerek és világnézet mellett parfümöket, borokat és lábbeliket is vásárolhatunk tőle. Az üzlet mellett – feleségével karöltve – egy alapítványt is létrehozott, amely hátrányos helyzetű gyermekek támogatását célozza. Az ügy felkarolásában szerepet játszik, hogy mindketten valamiképpen áldozatok lettek fiatalon: a félvér feleség rasszista atrocitásokat állt ki, majd fizikai bántalmazásokat is elszenvedett, amikor egy drogos zenésszel élt tizenévesen; Santanát pedig szexuálisan zaklatták sráckorában – de nem csak emiatt kényszerült hamar felnőni.

A zenész középső fiúként 1947. július 20-án Mexikóban született a népes Santana családba. A profi hegedűművész édesapa a családi mesterség folytatását remélve az ötéves lurkó kezébe nyomott egy hegedűt. De maga az apa annyira belefeledkezett a művészi önmegvalósításba, hogy egy teljes évig nem látták otthon. Csak egy címet hagyott hátra, ahova az asszony a hét gyerekkel végül elzarándokolt, ám a zenészlakáson egy idegen nő nyitott ajtót: a felnőttek arcán döbbenet és szégyen, a gyerekekén öröm és zavar – a kép örökre bevésődött a kis Carlosba.

A tinédzser srác kezében már a gitár lesz a hangadó, emellett naphosszat a határon túli amerikai zenés rádióadásokon tartja vigyázó füleit: csodálja, majd hamarosan versenyre is kel az akkori nagy nevek gitárjátékával. A család ’61-ben kivándorol San Franciscóba, amely akkoriban zenei fellegvárnak számít. A középiskola után mosogatást vállalva segít be a családi kasszába, de zenél is: éjszakai, nappali bárokban és az utcán egyaránt. Szabadidejében pedig folyton a város zeneművészeti főiskolájában megforduló rock-, blues- és jazz-zenészek játékára settenkedik be. Húszéves sincs, amikor néhány amigót maga mellé véve megalakítja saját zenekarát. A főiskola alapítójának füle megakad rajtuk, és Santana nyilvános szereplése is kezdetét veszi.

Innen már csak egy ugrásra volt Woodstock és a ’69-es hippifesztivál. Santana és kísérői erős LSD-befolyás alatt álltak, ám az egyedi hangzásvilág és virtuozitás révén valósággal elvarázsolták a négyszázezres tömeget. A gitárlegenda a korai drog- és nőügyekre úgy emlékszik vissza, mint élete szükségszerű és bocsánatos velejáróira, „amikor túl fiatal és túl naiv volt”. A korai években a bandatagok drogfüggősége miatt a fellépések is veszélybe kerültek, a zenekar összetétele gyakran változott. Az önpusztító életmód miatt Santana számos kortársa elhunyt, vagy pályája, magánélete jutott válságba.

„A család a legszentebb dolog” – hangoztatja ellenben Santana. 1973 óta él a híres fekete bluesénekes-gitáros, Saunders King lányával, aki első és egyetlen felesége, bár házuk táján hűtlenségek is előfordultak, amint az Deborah életrajzi könyvéből kiderül. Viszont mikor egy hosszú turné során válságba került a házasságuk, a zenész inkább a koncertjeit mondta le, mint családfői szerepét. Santana megtanulta az otthonról kapott leckét: amikor hazaér, rögvest leteszi a lantot, és átadja magát a családnak. Sokféle próbát kiállt a kapcsolatuk: fiatal házasokként átélték a „szellemi gyorskiszolgáló” korszakot, amikor szinte minden sarkon guruk toppantak elő, akik örömest igazították útba az élet értelmét kereső zsenge zenészek népes táborát. Santanáék életére is rátelepedett egy „mester”, aki a „megvilágosodott” párt óva intette a gyermekvállalástól. A házaspár akkor az abortusz mellett döntött, és a gyerekek csak azután jöttek, hogy a gurujuk tízéves manipulatív tevékenységét megelégelték. A világpolgár zenész azóta is úgy véli, hogy a világ legfőbb problémája a politikában és vallásokban fellelhető korrupció.

Ma már Santanának egyre mennek a vallások és a vallásalapítók, és egy húron pendül azokkal, akik abszolútnak a „világszellemet” tartják, melynek ők maguk a hordozói. A gitárguru sajátos életfilozófiát alakított ki, nem fogad el személyén kívüli valóságot. Így maga szabja meg, mi a jó („szeretetenergiák” és „igazságelvek”) és mi a rossz (nemzeti, hitbéli széttagoltság és Bush elnök). Most dolgozik legújabb lemezén, amelyben visszatér az instrumentális gyökerekhez, és zenéjét bevallottan a hozzá hasonló „többdimenziós lelkek” számára írja.